2017. április 26., szerda

Boldog szülinapot! // Patrick Stump ~ Fall Out Boy



Na és most jön az, hogy szépen lassan lefordulok a székről, majd a szoba közepén fetrengek a hátamon, miközben sátánian nevetek és habzik szám, mert a szívem nem fogja bírni azt a fangörcsöt, amit Patrick Martin Stumph - itt még szigorúan h-val - képes kiváltani nálam akárcsak egyetlen egy képpel, amin rajta van, és, most, hogy ráadásul egyenesen a születésnapján próbálom meg felköszönteni egy poszttal, amiben elmondom, hogy mennyire aranyos, édes, imádnivaló kis cukipofa, és persze még irtóra tehetséges is, végképp betesz az idegeimnek, és már az is elég durva, ha belegondolok, hogy ez még csak egy mondat volt...

Nos igen, ha Patrickről van szó, kicsit minden felborul nálam, elsősorban talán a nyelvtan, mert ilyenkor egyáltalán nem létezik számomra sem tagolás, sem mondat vége, semmi. Sőt, ha jobban belegondolok, amikor szóba jön Patrick, nekem egy pillanatra minden megszűnik létezni, kihagy egy ütemet a szívem, és le merem fogadni, hogy a szememben ilyenkor megejelenik a FOB apró kis frontembere, ahogy egy sütikével egyensúlyozik a fején. Ahhh... imádom Patricket.

Konkrétan elmondhatatlan, hogy mennyire. De lássuk csak, van itt egy pár ok. Először is, úristen, láttátok már, hogy milyen aranyos?! Lefogadom, hogy olyan kis puha arca van, amit legszívesebben egész nap nyomorgatnál, és az egész figura olyan kis ölelgetnivaló, ááááá.... *beindul a fent is leírt folyamat* Másodszor, ez elég cheesy, de fantasztikus hangja van. Komolyan, bárki megmondhatja, hogy milyen durván magas hangokat is tökéletesen ki tud énekelni. Nem mellesleg rengeteg hangszeren játszik, na és persze a bandában gitározik is, ami nálam piros pont. Pl. Gerard nem gitározik khm, gitározott a My Chemben, pedig értett a hangszerhez. Harmadszor, nem, nincs harmadszor, ő egy igazi művész, maga a megtestesült aranyosság és tökély!

Egyszerűen csak... csak... mondj nemet erre a fazonra! Ugye, hogy nem lehet?! Ahh istenem, na jó, összeszedem a gondolataimat.

Szóval. Patrick egy földre szállt angyal. Imádom őt, sőt, engem az sem zavar, hogy régen hogy nézett ki, mert azt gondolom, hogy tehetséges, és nem számít, hogy hányas a mérete. Ami azt illeti, a régi, duci Patrick csak még aranyosabb volt, és csak még jobban kedvem támad teljes szívemből megölelgetni. Szeretem a bandája zenéjét, a régit is, az újat is, bár most most már elvonulhatnának a stúdióba, ideje volna új anyagot kreálni. De most nem is ez a fontos, hanem, hogy ennek a csodálatos embernek születésnapja van, és már pedig én innen, a semmi közepéről is támogatni fogom ezzel a bejegyzéssel. Mert Patrick megérdemli a világ összes szeretét és sütikéjét. ❤︎

Na, dióhéjban ennyi lenne, de természetesen nem hagyjuk itt abba. Hiszen Patrick Stump születésnapja van! Ez hajnalig tartó nassolást jelent, és persze bands on crack és funny moments videókat. A KEDVENCEM. Ennek az eleje közepe, vége, minden pillanata zseniális. Jó szórakozást!

Ami azt illeti, igazából először értelmesebb tervekkel készültem. Reméltem, hogy eme jeles napon szolgálhatok nektek egy Youngblood Chronicles kritikával, de kifutottam az időből, úgyhogy ez tolódik. (Ha minden jól megy, Patricknek még sok szülinapja lesz, na meg ott vannak a banda többi tagjai is) Sajnos, most be kell érnetek ennyivel, de szerintem ez sem olyan vészes. Mármint, gondoljatok bele, egyészen idáig komplett hülyét csináltam magamból, ti meg már szinte rettegtek tőlem a durva fangörcsölésem miatt, de tudjátok, hogy csak viccelek. Legalább jól szórakoztatok. Egyébként nem volt vicc, én tényleg hardcore módban kapok rajongási rohamot.

Na mindegy, egy szó, mind száz...



A LEGBOLDOGABB SZÜLETÉSNAPOT PATRICK, TE ÖLELGETNIVALÓ ARANYPOFA ASAGFHFJHTHHSD....
*meghalt*



Üdvözlettel - a túlvilágról: Amber Rogers


Ui.: nem bírtam ki
















képek: weheartit.com

2017. április 18., kedd

Kiegészítő bejegyzés - Introduce // Lawson



Mivel a tegnapi nap folyamán csak úgy letámadtalak titeket egy bejegyzéssel, amiben lehet, hogy egy számotokra noname bandáról fecsegtem megállás nélkül, ezért gondoltam, kiegésztem az ultra hosszú posztomat egy kis útmutatóval. Tehát akkor most jöjjön egy Intro, fókuszban a Lawsonnal.

Ahogy azt már tudjátok - ha elolvastátok az előző bejegyzést -, a Lawson egy brit zenekar, melynek tagja 4 srác, Andy Brown (ének), Joel Peat (gitár), Ryan Fletcher (basszusgitáros) és Adam Pitts (dobos). Érdekesség, hogy a csapat neve egy bizonyos Dr. David Lawsonnak köszönhető, aki Andy orvosa volt, amikor a frontembernél agytumort állapítottak meg. David megmentette Andy életét, ezért kapta a banda a Lawson nevet.

A stílusuk pop-rock és rádióbarát. Eddig 3 lemezük van, a 2012-es Chapman Square, a Chapman Square ||, ami a debütáló korongnak egy bővített változata, és 1 évvel később jött ki, és a legfrissebb anyaguk, a 2016-os Perspective.

Már nem nagyon mondhatok újdonságokat, hiszen tegnap lelőttem a poént, tudjátok a történetüket. Át is adom a szót a linkeknek, beszéljenek ők helyettem.


Chapman Square tracklist

Learn To Love Again // kedvenc //



+ Chapman Square || tracklist

Brokenhearted // kedvenc //
Love Locked Out // kedvenc //
Parachute // kedvenc //





Na, remélem, így rendben vannak a dolgok. Őszintén szólva, még örülök, is, hogy újra írhattam a fiúkról, jó érzés másokat is látni a blogon, hiszen róluk ezelőtt még soha nem volt szó. Milyen nagy hiba is volt ez.

Most nagyon inspirált hangulatban vagyok, ki tudja, talán hamarosan előszedem a többi régi kedvencemet is, és róluk is összehozok valamit. Hm, igen, szívesen alkotnék valamit mondjuk az Imagine Dragonsról vagy a Maroon5-ról. De ez még a jövő zenéje.

Üdvözlettel: Amber Rogers



képek: google

2017. április 17., hétfő

Kis nosztalgia // Lawson Edition


a középen guggoló csóka nem részese a bulinak

(joel - adam - andy - ryan)


Nem kerülgetem a forrókását, az, hogy most épp újra kedvet kaptam a cikk íráshoz, csak is anyának köszönhető. Na meg Adam Lambertnek, a memóáromnak, és persze a Lawsonnak. De menjünk sorban.

Miután az idő rohamos múlása megrémisztett, úgy döntöttem, folytatom a korábban már elkezdett önéletrajzomat, ezzel viszont az is együtt járt, hogy elő kellett kaparnom a régebbi naplóimat is. Az most kevésbé fontos, hogy égett az arcom, hogy miket véstem a lapokra, viszont, ami számít, hogy rengeteg bejegyzést találtam bizonyos bandákról. Azt már tudjátok, hogy nálam a Train volt az az együttes, aki elindított a zenekar-imádó utamon, de azt nem, hogy közvetlenül a San Franciscói trió után olyan csapatok jöttek, mint például az Imagine Dragons, a One Republic, a Lawson és a The Script, avagy pop-rock hangzással nyumoló emberkék.

Időközben felfedeztem másokat is, az érdeklődésemet először csak fel-fel kelltette a komolyabb rock, majd végül teljesen magával ragadott. Ez a pálfordulás a Green Day szelével jött, és teljesen elsöpört, levett a lábamról. Elindultam az All Time Low, az "Emo Trinity", a Pierce The Veil és a Sleeping With Sirens kaliberű előadók felé. Ennek már több, mint 1 éve, és az én szemem csak most nyílt fel.

Bár soha nem mondtam, hogy már nem szeretem a régebbi kedvenceimet - hiszen ez nem is volt így -, belül mégis tudtam, hogy nagyon elhanyagolom őket. Persze, normális, hogy másokat is felfedezel, nem kell leragadni egy szinten, de néha mégis jó kicsit visszapillantani.

Amikor ma minden összejött, akkor döntöttem úgy, hogy leülök ide. Ahogy mondtam, részben anya miatt körmölöm most ezeket a sorokat. Ez azért van, mert délután javasolta, hogy hallgassunk egy kis Adam Lambertet. Semmi kifogásom nem volt ellene, főleg, mert az elmúlt hetekben nekem is ott motoszkált a fejemben. A nosztalgikus hangulatom már meg volt alapozva a memoárom miatt, de így ez még jobban a felszínre tört. Lapozgattam a régi naplómat, és a Lawson szemet szúrt, habár, egy képnek köszönhetően, amin teljesen mesztelenek a tagok, és csak a hangszereik takarják a khm micsodájukat, ez nem is meglepő. Azt hiszem, itt pirultam a legjobban.

Rögtön beugrottak a régi idők, amikor még a Starity nevű oldalon is aktívan tevékenykedtem, és nem egy taggal beszéltem ki a srácokat. Amikor azt képzeltem, hogy Joel Peat, a gitáros összejön velem egy klipforgatás alatt - ki nem gondolt ilyenekre a kedvenceivel kapcsolatban? -, és amikor először foglalkoztam komolyabban az írással. Hirtelen el kezdtek hiányozni a napok, amikor mára már elvesztett internetes barátokkal fangirlködtem és, amikor fanfiction blogokat olvastam a 4 srácról. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívemhez nőttek, de a mai nap folyamán, erre fény derült. Jó, ez úgy hangzik, mintha valami főben járó bűn lenne, hogy hiányzott a négyesfogat, de én egyszerűen csak meglepődtem.

Ez viszont csak akkor tűnt fel igazán, amikor reménykedve felpattantam a YouTube-ra, hogy megint lepörgessem a srácok "Lawson Lie In" videóit, de észre kellett vennem, hogy a halom ilyen vidiből már csak vagy 2-3 van fent. Fogalmam sincs, hogy miért szedték le, ha egyáltalán ők voltak, de nagyon rosszul éreztem magamat. Emlékszem, ahogy a nyáron folyton ezeken a kis 10 perces csodákon lógtam, és mindig szakadtam a nevetéstől miattuk, és ez most csak úgy eltűnt. Soha többé nem fogom őket látni, és az, ahogy Andy a pávákról énekel, vagy, ahogy Ryan aranyosan magyaráz, miközben kávézgat, már csak emlék lesz.
Az LLI egyébként azért volt különösen jó, mert a fiúk elmesélték, hogy miket csináltak, hol jártak az elmúlt időben, és ezáltalán sokkal közelebb kerültek a rajongókhoz, hozzám legalábbis biztosan. Ráadásul mindig poénkodtak, és ez nagyon tetszett. Órákig el tudtam lenni ezekkel, és nagyon különlegesek voltak a számomra.

És miközben ezen szomorkodtam, anya feldobta az ötletet, hogy írjak erről egy cikket. Úgyhogy, ha eddig nem untátok meg a nyálas szenvedésemet, akkor folytassuk is tovább.


Én tényleg nem gondoltam, hogy a Lawson ennyire kiemelkedően fontos nekem, és talán ez nincs így, csak szimplán megrohamoztak az emlékek, de most mégis úgy érzem, hogy igenis sokat jelentettek nekem egykor, de én megfeledkeztem róluk. Való igaz, volt, hogy szabályosan dühös voltam rájuk, amiért nem csinálnak új albumot. Valahogy letettem róluk, aztán, mire kiadták a Perspectivet, már annyira nem is érdekeltek. Ez elég rosszul hangzik, de emlékszem, hogy feltettem a korongot a számitógépemre, viszont egyszer sem kezdtem bele, vagy ha igen, akkor is gyorsan váltottam. Ma ugyan keresgéltem, de így sem találtam meg minden számot, a laptomomra pedig még nem másoltam át a lemezt. A Chapman Squaret megtaláltam, és fantasztikus volt, valamint olyan dalokba is belefutottam, amiket eddig nem is hallottam, úgyhogy némiképp úgy érzem, törlesztettem a csapatnak.

És ha már a 4 srácrnál tartunk, el kell mondanom, hogy nagyon megváltoztak. Ezért is kicsit emésztem magamat, hogy nem voltam ott, amikor ezek a nagy átalakulások történtek. Talán csak Adam és Andy nem változott sokat. De Joel... mintha nem is Joel lenne. Kéttségtelen, hogy évek teltek el, de hogy az aranyos haját, ami egyike volt azoknak a dolgoknak, amit imádtam benne, válligérő loboncra váltsa? Nem mintha számítana bármit is a véleményem, de akkor is, ne, Joel, ne.

Ez a másik. Iszonyatosan szerelmes voltam Joelbe. Először Ryant szemeltem ki magamnak, de aztán viszonylag hamar átpártoltam Joehoz. Róla írtam a második novella-fanfictionömet, majd a harmadikat is. Még emlékszem, hogy akkortájt ismertem meg a legjobb barátnőmet a Starityn keresztül, és el is küldtem neki ezeket a firkálmányokat. Amik visszaolvasásástól csak még jobban el akartam süllyedni. Bocsi Lea, hogy ilyenekkel zsibbasztottam az agyadat.
Zárójelben mondom, hogy nyilván a pillangók már nem repkednek a hasamban, ha meglátom egy képen, vagy valami, de most, hogy illursztrációk után kutattam a cikkbe, olyan vicces visszagondolni arra, amikor még fülig szerelmes voltam belé. És bár még mindig végtelenül helyesnek tartom - szigorúan rövid hajjal -, mégis inkább úgy nézek rá, mintha egy régi jó barátot látnék magam előtt, és ez megmosolyogtat.

Egyébként a bandát elsőízben a rádióban hallottam, a Taking Over Me-vel, de az annyira nem jött be, később a Brokenhearted hozott minket újra össze. Utána sima ügy volt a lemez, na és persze a sok-sok szöveg. Igen, azokban az időkben még volt kapacitásom arra, hogy ilyen fincsiségekkel foglakozzak, és megtanuljam a kedvenceim dalait. Még mindig meg vannak a szekrényem aljában.

Először is, ami a zenéjüket illeti, ők nem egy fiú banda. A fiú bandák a One Direction meg a többiek. Ők nem azok. És bár a szövegeik egyszerűek, alap angoltudással is le lehet fordítani a dalokat, mégis kellemes, élvezhető és pozitív hangzásuak, még akkor is, amikor Andy épp a bajairól dalolgat. És bár rádióbarát zenét játszanak, ez mégsem húzza le őket, mert ettől ők még nem lesznek kevesebbek, bármennyi emeber is gondolná azt, hogy egyesek csak a köznépnek gyártják a kottákat. Ez a 4 srác olyan, akiket nem tudnak beolvasztani vagy megvásárolni, és ebben rejlik igazi szépségük. Érződik, hogy a zenéjük a sajátjuk, és nem áll felettük senki. Az már csak hab a tortán, hogy mind angolok, és mint azt tudjuk, a britek fantasztikus muzsikát csinálnak.

ez a kedvenc képem az én Joelemről... ah, hiányzik ez a haj /háttérben befigyel egy Ryan


Oké, lassan kezdek megnyugodni, jól esett így kiadni magamból a dolgokat. A Lawson Lie In zömének eltünése még mindig érzékenyen érint, de azt hiszem, már készen állok. Készán állok, hogy mostantól rendszeresen foglakozzak a fiúkkal, és, hogy innen a távolból támogassam őket a rajongásommal.

Egyébként bocsánat a spontán cikkért, de azért annyira szerintem nem lett rossz. Többet kéne ilyet csinálnom. Mármint ilyen kivesézős random posztot. Egészen feldobott. Bár azt nem hiszem, hogy több nosztalgiára most készen állok - a kis sunyi YouTube feldobott egy Script számot, de azt most nem bírnám ki. Ha a Lawson elhanyagolása ilyen szinten érzékenyen érintett, képzelem mi lenne, ha most hirtelen egy számomra nyiltan felvállat fontosabb bandára kattintanék rá. Így is könnybe lábad a szemem, ha valahol meghallok egy-két részletet a dalaikból. Eddig is tudtam, hogy a múlt könnyen megsebez. Ez a hirtelen jött Lawson-dolog, na meg a cikk most kicsit megerősített engem, de ahogy mondtam, a Scriptnek vagy másnak még nem most jött el az ideje.

Nos, ennyi lenne. Remélem, elmondtam mindent. Mivel közben a nap lement, ezért további szép estét kívánok, és élvezzétek ki a tavaszi szünet utolsó napjait, hallgassatok sok-sok zenét! Például Lawsont *kacsint* :)



FONTOS LINKEK // a két maradék a Lawson Lie In-ból ❤︎ & ❤︎ + a kedvenc blogom a srácokról. már rég volt frissítés, de én mindig újra olvasom, amikor csak időm engedi.


Üdvözlettel: Amber Rogers




képek: első-második/tumblr, harmadik/weheartit

2017. április 16., vasárnap

Fekete Bárány // 5 kedvenc énekesem

Korábban már írtam egy ugyanilyen posztot, csak bandákkal a középpontban, de most beszélnék a másik végletről is. Csak a szokásos módon, pontokba szedve az 5 kedvenc énekesemet, énekesnőmet. Lesznek páran, akiknek együttesük van ugyan, de igyekeztem minél inkább megfelelni a címnek. Lássuk hát!





1. Michael Jackson

Ő volt az első - mindenféle értelemben - kedvencem, akiért "tudatosan" rajongtam és minden porcikámmal szerettem. Apának köszönhetően ismertem meg, emlékszem a pillanatra. Hatalmas csapás volt, amikor megtudtam, hogy meghalt, habár annyira nem rázott meg a dolog, hiszen csak 8 éves voltam. Ennek ellenére rossz volt. Ami a "mai" Jacko számokat illeti, nem támogatom őket. Nem tudom, szerintem csak hagyni kéne békében nyugodni őt is és az emlékét is.



2. Melanie Martinez

V. Leának, a legjobb barátnőmnek köszönhetően ismertem meg az énekesnőt, azt hiszem, tavaly nyáron. Különösen tetszik a stílusa, a szövegei, de legfőképpen a klipjei. Az teszi számomra a legszimpatikusabbá, hogy annak ellenére, hogy nem ő nyerte meg a The Voice-ot, mégsem adta fel, és így is ki tudott teljesedni. Szerintem ez nagyon is követendő példa.



3. Marilyn Manson

Nem vagyok híve azoknak a dolgoknak, amit Manson művel, de ahhoz kétség sem férhet, hogy nagyon jó énekes. Különleges, rekedtes hangja és polgárpukkasztó stílusa teszi elkerülhetetlenné. Azt hiszem, korábban már mondtam, hogy nem hallgatok zenét hangulathoz kapcsolódóan, de Manson mindig előkerül, ha rosszabb napjaim vannak.



4. Adam Lambert

Már régóta imádom Adam-et - bár az örök kedvencem mindig is a gitárosa, Tommy Joe Ratliff lesz. Nem tagadom, egy ideig eléggé oda voltam érte, de mára már ez elmúlt, egyszerűen csak jónak tartom a stílusát és a hangját. Bár Michael Jackson-nál nem tartom helyesnek, hogy mások csinálnak a neve alatt dalokat, de Adam egyáltalán nem zavar, hogy a Queen-nel munkálkodott. Sőt, szerintem nem is találhattak volna nála jobbat. Ő tényleg olyan, akinek bátran oda merném adni ezt a kihívást, ha rajtam múlna. És hát az sem utolsó, hogy meleg, én meg imádom a melegeket, szóval...





5. Lynn Gunn

És végül, de nem utolsó sorban, Lynn, aki abszolút példaképem. Igazából, már mindent elmondtam a szülinapi felköszöntésében, úgyhogy nem ismétlem magamat. Lynn-t csak egyszerűen szeretem, minden csöpögős gondolaton túl, egyszerűen csak szeretem.



+1. Ronnie Radke

Hosszas töprengés után ide raktam Ronnie-t is, aki - Lynn-hez hasonlóan - hatalmas példaképem. Tényleg nem lehet elmondani, hogy mennyit segít nekem már csak az is, hogy létezik. És pont ez a lényeg; hogy létezik. Annak ellenére, hogy mennyi borzalmon ment keresztül, hogy mennyien leszólják nap mint nap, ő mégis létezik, él. Ez... ez az, ami sokszor észhez térít engem. link


És ennyi lenne. Tudom, hogy mostanában nem vagyok túl aktív, de annyira nem hoz jelenleg lázba a blogolás, és inkább örömmel csináljam, mintsem hogy kénszerből. Ennek ellenére nem fogom bezárni a Lost In Stereo-t, de nem hiszem, hogy a közeljövőben lesznek új posztok. Bár ki tudja.

Szép napot!

Üdvözlettel: Amber Rogers



képek: weheartit.com

2017. április 9., vasárnap

Boldog szülinapot! // Gerard Way ~ My Chemical Romance

EASY PEASY PUMPKIN PEASY PUMPKIN PIE MOTHERFUCKER



Boldogságos április 9-ét Zenebolondok, Killjoy-ok! ^^ Remélem, ti is legalább annyira vártátok ezt a napot, mint én! Ahogy a címből is kiderült, ma van a mi drága Gerard-unk születésnapja, és eme jeles alkalomból hoztam a már korábban is beígért különlegességet, azaz az interjút!

De ezúttal nem másnak, mint Adrinak a poisonwhiskey blog írójának tettem fel a már ismert kérdéseket. Ezúton is köszönöm szépen Adrinak, hogy hozzájárult a bejegyzéshez! ^^



Mikor találkoztál a bandával és milyen élmény volt felfedezni őket?

adri // Azután valamikor, hogy kijött a The Black Parade. Szerintem 2008 körül, akkoriban kezdtem hasonló zenét hallgatni. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Teenagers volt az első szám, amit hallottam tőlük, és a The Black Parade lett nagy hirtelen a kedvenc albumom. Vicces sztori: a This Is How I Disappear létezéséről jó ideig nem tudtam, mert valahogyan sikerült kihagynom, egyszerűen nem találkoztam vele. A rajongásom elég sokáig tartott, végigkísérte az általános iskolában töltött utolsó éveimet, de még a középiskola első éveit is.


Hogyan reagáltál, amikor megtudtad, hogy feloszlottak?

adri // Az igazság az, hogy akkoriban már nem követtem túlzottan a banda életét, de azért elég rosszul érintett a feloszlás. Elég sokat jelentett nekem a banda, hiszen ők voltak az elsők, akikért igazán rajongtam nem számítva a Britney Spears korszakomat hatévesen... :D Eléggé meglepett az egész amúgy, mert nekem kifejezetten tetszett az új irány a Killjoys-szal, és kíváncsi voltam a folytatásra.


Mint tudjuk, a fiúk mindegyik lemeze más-más stílusban/hangzásban készült. Neked melyik, milyen érzést vált ki, emléket juttat eszedbe?

adri // Sokáig a Bullets volt a kedvenc albumom, valahogy nagyon tetszettek a banda első számai, az egész tele volt útkereséssel. És én igazából jobban szeretem az útkeresős dolgokat, minden téren. A Three Cheers főleg akkor került elő nálam, amikor valami nagy világfájdalmam volt. És hát az I'm Not Okay, az volt tinédzserkori lázadásom himnusza. A The Black Parade volt a csúcspont szerintem, jól kidolgozott és megszerkesztett album, jobbnál jobb dalokkal, amik elgondolkoztatnak. Az az album egyike azoknak, amiket csak egyben tudok meghallgatni, elejétől a végéig, mert ha csak egy-egy dalt hallgatok meg, nem tűnik egésznek. A Killjoys pedig ugye akkor jött ki, amikor annyira már nem követtem őket, de még nagyon is érdekelt, mi lesz a The Black Parade után. Ha jól emlékszem, a The Only Hope For Me is You-t hallottam először, és elsőre nagyon furcsa volt de aztán nagyon megtetszett. Meg is vettem az albumot, amikor kijött, és még ma is sokszor előkerül, mivel a Killjoys-t is csak egyben tudom hallgatni.



Ki a legszimpatikusabb neked a csapatból, és miért?

adri // Gerard. A többieket is szeretem, de Gerard-ot különösen, mivel neki is van képzőművészi vénája, ahogy nekem, és emiatt akkor nagyon rá tudtam hangolódni. Meg akartam szerezni a képregényét is, de már nem is tudom, azzal a projekttel mi lett.


Mit szólsz ahhoz, hogy a fiúk egyedül munkálkodnak a zeneiparban? Például Frank, ő nagyon előtérben van mostanában.

adri // Nem követem. habár Leathermouth XO-ja elég sokszor előkerül nálam, főleg a Leviathan, de az régebbi album. Viszont szerintem tök jó dolog, hogy tovább csinálják külön utakon.






Hogyan állsz a "visszatéréshez"? Hiszed, hogy egy nap újra összeáll a legendás banda, vagy esélyt sem látsz rá?

adri // Szerintem elképzelhető. Bár azt nem tudom, mi sülne ki belőle, merre haladna tovább. Nem reménykedek azért, az ő döntésük.


Szerinted fárasztóak a My Chem-et sirató mémek?

adri // Őszintén, én még nem találkoztam ilyenekkel. De szerintem azzal nem érnek el semmit, ha siratják a banda feloszlását. Az régen rossz, ha a rajongók kedvéért állnak össze újra. A másik meg, hogy a zenéjüket bármikor meg lehet hallgatni, az nem tűnik el örökre.


Van számodra különösen fontos dal vagy szöveg?

adri // Több is. Mint említettem, tinédzserkorom bandája volt, és mint ilyen, szinte minden dalukat a saját életemre vetítettem. Talán a Cancer az, amit a legtöbbet hallgattam, remélem, nem kell magyarázni, miért. Nagyon át tudtam érezni.


Mit gondolsz arról, hogy Bob Bryar otthagyta a fiúkat a stílusváltásuk miatt?

adri // Meg tudom érteni. Felesleges lett volna ott maradnia, ha nem tetszik neki, amit csinálnak. De szerintem ez mindig így van, én mindig azt mondom, hogy ha valamiben nem leljük örömünket, akkor inkább ne csináljuk, mert úgysem lesz jó a végeredmény.


És végül... ha mégis összeállna a banda kit/kiket választanál a reunion tour-ra melléjük előzenekarnak?

adri // Hú, hát jó kérdés :D Talán a Halestrom-ot, és megnéznék egy Lzzy Hale - Gerard duót.


~ Plusz 1 kérdés: Szerinted melyik Gerarad legjobb hajszíne? ^^ ❤︎

adri // Pirooos :D Imádtam.




Ezzel el is érkeztünk a bejegyzés végéhez. Szerintem ez nagyon izgalmas  interjú volt - ti mit gondoltok? Várom a kommenteket! :)  És persze ne felejtsétek meglesni Adri blogját sem! ^^ // link fent // Én még utoljára megköszönöm a válaszokat Adrinak, de most már búcsúzok. Legyetek jók, Zenebolondok, ünnepeljétek Gerard-ot sok-sok MCR-hallgatással.



Gerard, neked pedig nagyon boldog születésnapot!



Üdvözlettel: Amber Rogers



képek: weheartit.com